A fotót 2007 októberében készítettem egy az átlagosnál kisebb méretű gyilkos galócáról, amin jól megfigyelhető a három legfontosabb tulajdonsága: fehér lemezek, fehér gallér, fehér bocskor. Egy kicsi rész látható a kalapjából is, ami világos zöld színű volt.
Szerencsére könnyedén felismerhető a gyilkos galóca. A hiba mindig ott van, hogy sokan mégsem ismerik, vagy kapkodva gyűjtik a gombát és nem figyelnek oda az árulkodó tulajdonságokra. Tehát ezek még egyszer: fehér lemezek, gallér és bocskor.
A gombafelismerő vetélkedő fajlistáján számos olyan faj van, amelyekkel összetéveszthető, de a tévedés kizárva, ha a legfontosabb három tulajdonságát szem előtt tartjuk.
Ha erdőben bóklászva rálelünk, szintén ezek alapján tudjuk azonosítani. Bár a fehér galóca Amanita verna is galléros, bocskoros, de ezt sem fogjuk leszedni és megenni, mert szintén halálosan mérgező!
A csiperkéknek színes lemezeik vannak, rózsaszínből váltanak barnára. A nagyon fiatal, még zárt kalapú termőtestek lemezei egyes fajoknál piszkosfehér színűek. Ilyen például az erdőszéli csiperke Agaricus arvensis. A gyilkos galóca lemezei mindig fehérek. A csiperkék is gallérosak, de a gyilkos galócának van még egy szembetűnő tulajdonsága, a nagyméretű bocskora. Ezért kell tövestül felvenni a gombát, hogy minden része látható legyen. Az avarban mélyen ülő galócánál rejtve maradhat a bocskor, ha csak levágjuk a termőtestet.
A gyilkos galóca másik "rossz" tulajdonsága, hogy változatos színű a kalapja: fehér, halvány sárga, világoszöld, sötét zöldesbarna egyaránt lehet. A zöld kalapú termőtestek leginkább a galambgombákkal téveszthetők össze, hiszen ezeknek a lemezei és tönkje gyakran fehérek, azonban sosincs gallérjuk és bocskoruk. Ráadásnak a húsuk legtöbbször kemény és pattanva törik. A galócáké puha és vizenyős.
Időnként előfordul, hogy a galóca gallérja hiányzik, mert leette egy csiga, a bocskora pedig leszakad, amikor kihúzzuk, de azért a kalapszíne, a sűrű és szabadon álló lemezei, a finoman márványmintás tönkje, az enyhe szaga, ami engemet krumplira emlékeztet, továbbra is felismerhetővé teszi.
A még tojás alakú galócát pöfetegnek vélhetjük, de kettévágva jól látható a kalap, a lemezek és a tönk is.
A többi Amanita fajtól, amik szerepelnek a listán, könnyedén megkülönböztethetjük.
A citromgalócának A. citrina, a párducgalócának A. pantherina, és a piruló galócának A. rubescens pettyes, vagyis szakadozott burokmaradványokkal díszített a kalapja és nincs bocskora.
A szürke selyemgombának A. vaginata nincs gallérja és bordás a kalapszéle.
Sajnos a gyilkos galóca mindig örökzöld témája lesz a blognak, hiszen sokan megfeledkeznek az óvatosságról, és gyakran bevizsgáltatni sem viszik el a maguk szedte gombát. Pedig jobb körültekintőnek lenni mint intenzív osztályon kikötni. Ne feledjük, a gyilkos galóca nem véletlenül viseli a nevében a gyilkos jelzőt!
A redős papsapkagomba süvege agyvelőszerűen ráncolt, a vörösbarnáé inkább gyűrt lapokból összenőtt, és az ő tönkje hosszirányban vastagon bordázott. A termőteste nagyobb méretű mint a redősé. Ezért nevezik nagy papsapkagombának is.
Élőben az összetévesztésüknek nincs jelentősége, mert egyiket se fogjuk leszedni és hazavinni. Méreganyaguk a giromitrin, ami ugyan vízben jól oldódik, de hiába is forrázzuk le a gombát és öntjük le róla a vizet, valamennyi méreganyag marad benne. Nem érdemes kísérletezned a papsapkagombákkal, mert egy enyhébb mérgezéstől is alaposan megijedhetsz.
A tavaszi papsapkagombákat leginkább kucsmagombáknak vélik, és ezért szedik le őket. Azonban a kucsmagombák termőteste egyszerűbb szerkezetű, kettévágva sose találunk bennük egynél több üreget. A vetélkedő fajlistáján szintén szereplő cseh kucsmagomba hasonlít a redős papsapkagombára.
Az északi országok fenyőerdőiben gyakoriak a tejelőgombák, így a sötét tejelőgomba is. Hiába csípős és kesernyés, sózott gombaként és gombasavanyaként sokáig rendkívül népszerű "csemegegomba" volt Finnországban, Oroszországban. Pár évtizede fedezték fel a necatorint és mutatták ki romboló hatását. Azóta mérgező gombának számít a sötét tejelőgomba. Szerencsére előkészítés nélkül ehetetlen. Az égetően csípős íze garantáltan letöri az étvágyat.
Kiegészítés: A pókhálósgombákkal gyakran találkozhatunk erdei túráink során, de elég nehéz kiigazodni a látszólag egyforma gombák közt. Nekem se menne egyből a felismerésük. Persze vannak feltűnő (általában ritka) pókhálósgombák is, ilyen például a sötétlila C. violaceus, ami ehető, de ritkasága miatt feltétlenül kímélendő.
A retekszagú kígyógomba lilásrózsás, halvány lila színű termőtesteivel lomb- és fenyőerdőben egyaránt találkozhatunk júniustól novemberig. Gyakorisága miatt sokszor rálelünk. Felvéve és szétszedve egy termőtestét észrevehetjük, hogy a húsa vékony, puha és vizenyős. A kedvelt és tömegesen gyűjtött pereszkék húsa rugalmas, vastag, jó ízű, illatos vagy már-már orrba vágóan aromás mint a szürke tölcsérpereszkéé Clitocybe nebularis.
A lilatönkű pereszke a legelők, rétek gombája, de füves erdőszéleken, parkokban lombos fák alatt is találkozhatunk vele. Feltűnő méretű, vastag húsú, pereszkés illatú és ízű, jó étkezési gomba. Kedvenc élőhelyein nagyon nagy tömegben fejleszti termőtesteit. Világosbarna kalapjáról, fehéres vagy világos kalapszínű, pereszkefogas lemezeiről, és a lila színű tönkjéről könnyedén felismerjük.
A szürkéslila pereszke szintén ehető, de nincs gasztronómiai értéke. A sűrű, sápadt lila, pereszkefoggal lefutó lemezei jelentősen eltérnek a retekszagú kígyógomba széles, ritkán álló, tönkhöz nőtt vagy szabadon álló, kezdetben lilásrózsás majd szürkésfehérre fakuló lemezeitől.
